Talina Talisman:

Utolsó lobbanás

A fiú ült az ágyon és a gyertya lángját bámulta. A lángocska lágyan táncolt a viaszrúd tetején. Villódzó fénnyel töltötte meg a kis szobát. A fiú arcára vetülve látni engedte furcsa mosolyát. Mosolygott a lángra és mereven nézte. Aztán hirtelen a fiú szeme megrebbent, összeszűkült… a lángocska megnőtt. Pillanatok alatt ököl nagyságú lett, s miután életadóját, a gyertyát felfalta, nekilátott az asztalnak. Nőttön-nőtt, s már a székeket is lángok borították. Lángolt a függöny, az éjjeliszekrény. Égett a ruhásszekrény is. A lángok lassan, alattomosan, kúsztak a fiú s ágya felé. Még egy méter… húsz centi… tíz…, már az ágy lábait nyaldosták. Forróság öntötte el a testét, mindenhonnan lángok ölelték. Lassan felállt, s a háta mögött bezárult a lánggyűrű, de őt nem érte a tűz. Felemelte karját, s megsimította a lángokat. Azokon érdekes változás ment végbe. A fiúval szemben lévő részen a lángok közül kilépett egy lány. Emberi alakja volt, de ruhája és haja mind égő tűz. A fiúhoz lépett, és lágyan átölelte. Szenvedélyes csókban forrtak össze.

De egyszer csak a fiú eltaszította magától a lángoló szépséget.

– Elég! – mondta – Elég legyen!

– Most meg mi történt? – nézett értetlenkedve a lány. – Mi bajod van?

– Nem akarom többé. – felelte a fiú és elfordult. – Már így is épp elég bajt okoztál!

– Ezt meg hogy érted? Nem volt elég világos az alkunk? Te ennem adsz, én cserébe gyönyört.

– De nagyon is világos, csak nekem ez már nem jó. Elég bajom volt miattad így is. Bezártak, bolondnak tituláltak, vizsgáltak, mint egy kísérleti nyulat… Elegem van! – fakadt ki a fiú.

– Szóval így!? Ne hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! – fenyegetőzött a lány. – Azt hiszed, ellen tudsz nekem állni?

Hirtelen megváltozott a hangja; lágyabb, csábítóbb lett és lassan mozgatni kezdte a csípőjét.

– Ne tagadd meg magadtól jogos jussodat! Gyere, vedd el, ami a tiéd!

Lassú, lágy táncba kezdett. Minden mozdulatára reagáltak az őket körül ölelő lángok. Táncot járt, a tűz táncát, és a fiú ragyogó arccal bámulta a villódzó fények között kecsesen mozgó lányt. Teljesen megbabonázta a földöntúli szépség. Lassan felemelte kezét és a lány felé nyújtotta.

De ekkor, mintha hidegzuhany érte volna, megtorpant. Tekintete kitisztult, kezét lassan leengedte, és huncut mosollyal nézett tűz szerelmére.

– Látod? Már nem hatsz rám. Már erősebb vagyok! – elégedett volt magával.

A lány abbahagyta táncát. Először a meglepetés és csodálkozás vonásai jelentek meg arcán, de a fiú szavai után már csak a düh lángolt a szemeiben.

– Azt hiszed…

– Nincs hatalmad felettem! – vágott a szavába a fiú.

A lányba, mintha kést döftek volna, összerogyott, s a lánggyűrű félénken megremegett.

– Ne tedd ezt velem! – könyörgött – Mindent megkaphatsz, amit csak akarsz, jól tudod.

– Csak egyet akarok. Tűnj el! – kiáltotta a fiú. Az összekuporodott lány fölé hajolt, s ezt suttogta: – Nincs hatalmad felettem!

A tűzlány megvonaglott, hatalmas fájdalmai lehettek. Arcára kiült a kín, s a gyűrű is egyre halványodott, már csak néhány helyen lobogott apró lángocskákkal.

– Kérlek… - suttogta a lány elhaló hangon és lángoló kezével a fiú felé nyúlt.

– Nincs hatalmad felettem! – mondta kegyetlenül.

– Neee…

Utolsó halvány lobbanással eltűnt a lány, s helyén csak egy kicsiny gyertya-csonk maradt.

– Nincs hatalmad felettem! – szólt újra a fiú, s elfújta a lángocskát.

A gyertyáról vékony füstcsík kúszott a szoba sötétjébe.

Egyszer csak kulcs zörgése hallatszott, majd kopogás. A szoba ajtaja kinyílt. Egy kattanás, s a helységet fényár öntötte el. Belépett az ápoló egy csomaggal a kezében.

Rámosolygott a fiúra, és így szólt:

– A Doktor úr szerint ön meggyógyult. Hazamehet. Gratulálok! Büszke lehet magára. Nem sok piromániásnak sikerül, ami önnek. Még egyszer csak gratulálni tudok.

Kedvesen beszélt, s közben a szobában pakolászott.

– Az asztalra tettem a holmiját. Fogja, és menjen, míg meg nem gondoljuk magunkat! – nevetett – Sok szerencsét! Aztán vigyázzon ám a t…

– Köszönöm szépen, minden rendben lesz – szakította félbe, nehogy kiejtse a korábban úgy imádott, s most félt szót. – Köszönöm a jóságát. Isten önnel!

– Ég óvja, fiatalember!

A fiú lassan kilépett a szobából, amit az utóbbi időben alig hagyott el. Útközben senkivel sem találkozott, még korán volt.

Kilépett az Intézet kapuján. A reggeli fény lágyan megérintette az arcát, s a hajnali szél végigsimította a környező bokrokat.

Lassan a felkelő Napra nézett.

– Többé nincs hatalmad felettem…

„et nunc, et semper”