Furcsa szó
Furcsa a szó… magány.
Magányos vagyok, pedig szeretek
s viszont szeretnek,
de a szót: magány…
nem törli ki emlékezetemből az idő.
Nincs oly nagy hatalma felettem,
hogy ezt a fájón édes érzést elvegye tőlem,
ettől az egy szótól, nem fog megfosztani a jövő…
érzem.
A magány hozzá nőtt szívemhez,
olyan neki, mint egy rózsa…
gyönyörű, illatos, de tüskéivel mély sebeket ejt rajta,
olyan sebeket, amikre nincs gyógyír, és…
talán nem is keresek rá.
Mert nincs szebb érzés annál,
mikor felhőtlen boldogság közepette
szívünkbe férkőzik a magány,
és megpihen keblünkben.
Leírhatatlan dolog ez,
ami visszaránt a valóba, de enged élni!
Igen, ez a fontos és gyönyörködtető benne…
enged élni, és enged szeretni.
Hogy mi a magány valójában?
Egy szívdobbanás, ami a kellő pillanatban
helyre teszi az emberi észt, és emlékeztet a múltra,
amit elfeledni, bár sokszor próbálunk, de nem lehet.
2006-02-07
|