|
Áldozat
A város utcáin sétál egy ártatlan lélek,
Ki mióta világon van, rosszat még nem élt meg.
Nem látta a lét másik felét, az árnyoldalát,
Nem hallotta az emberek halálsikolyát.
Most mégis egy ilyen helyre sodorta a sorsa,
Hol bűnök és nélkülözés: ez mindenki sora.
Kiáltások és szitkok ostromolják az eget,
Mert sok az olyan, ki már jó ideje nem evett.
A lény köpenybe burkolózva járja a sokat megélt utcákat,
S próbálja máris felejteni, mit a szeme most vele láttat.
A szenvedő embert, s a könnyáztatta ruhákat,
De rendületlenül megy tovább, míg el nem fárad.
Leülne egy padra, de észreveszi, hogy foglalt,
Koldus fekszik rajta, s senki nem tudja,
Milyen volt a múltja.
Talán nem csak rajta állt, hogy ide jutott,
Talán a pokol mély bugyrából is kifutott.
Tovább megy hát, de már csak akaratlanul,
Kislány mellett megy el, szíve nagyot kondul
Mikor látja, hogy egy férfi a lány után szól,
A sértett pedig lehajtott fejjel eliszkol.
Sóhajt egyet, és próbál tovább menni,
De fájó lábai, és sebzett szíve nem engedi.
Ájultan hanyatlik a földre, a porba utolsó sóhaj után
S lelkét hagyja csak maga mögött, most már mindent tudván
Sóhajában benne van minden szép, minden boldog pillanat,
Mit valaha megélt,
S ez szétszóródik az emberek között, hogy reménnyel
Töltse el azok szívét.
Lelke egy ideig felette lebeg, majd hirtelen tovasuhan,
S darabonként eltűnik, már csak foszlányokban halad.
S hogy hova tűnt a többi része?
A választ keresd a boldog emberekben,
Mert beléjük költözött, új testbe öltözött,
De a múltat nem feledte, boldogsággal volt megtele.
Így lett egy kicsivel jobb a világ,
Hamarabb nyílott ki minden virág.
S vidáman gyűjtötték boldogan csokorba a szálakat,
De mégis könnyezve tették egy sírkőre a darabokat,
Mindennap arra a lényre emlékeztek,
Ki áldozatával megmentette őket.
Aurelia Willin
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
