|
Uralkodó 2
Miért is került a trónra?
Ezt sugallta álmai őrangyala?
Vagy, mert látta benne a jót,
S egy életet, oly lébecolót!
Mert csupán egy naplopó az,
Ki egyszer jól játszotta az okosat.
Vagy fenyegette a döntőbírákat?
Fizetett nekik aranyat, vagy százat?
A lényeg, s a rossz az, hogy sikerült,
Egy őrült a cellájából kikerült.
Egy egész nép volt, mit szabaduláskor kapott,
Mely fölött kedvére lehet akármikor zsarnok.
A drága időt nem is tékozolta feleslegesen,
Rögtön ezer ostorszíj csattant az embereken.
Azok meg csak tűrtek, és tartották a terhet,
Közben az Uralkodó egyre csak keményített.
Hullott a nép, mint legyek a porba,
S rá zúdult megannyi szitok zápora.
De őt magával ragadott a hatalom mámora,
S nem szabadult, mikor megszállta
Az uralkodás démona.
Boldoggá tette, mikor ezrek harsogták egyszerre a nevet,
Bár az nem zavarta, hogy volt, aki nem szeretetből emlegette.
Ült a trónon, és meggondolatlanul irányított,
Nem volt már többé, ki azt útjába álljon.
Tizedelte az alatta lévőket,
S aki fölé emelkedett, azt visszalökte.
A kegyelem számára egy idegen szó volt,
Ő csak a rosszat szerette, neki csak az volt jó.
Egyszer azonban őt is utolérte az emberek sorsa,
A pokolig űzették, s emléke megkopott a zsarnoknak.
Ez hát a sorsuk a nagyra törőknek,
A hegy csúcsánál egy lavina lesodorja őket.
Betemeti, s mohón ráveti magát,
Hogy eltörölje róla az élet minden nyomát.
Elrejti a testet, hogy mind elfelejtsék:
A világ legnagyobb szégyenét,
Emlékét eltöröljék.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
