|
A cella mélyén
Jéghideg padlón ülök,
Ott, hol a sötétség örök.
Ahol rabságom vigyázzák őrök
Míg meghalok, vagy bele nem őrülök.
Mocsok ölel körül, dehogyis szeretet!
Lelkem foszlányai előttem lebegnek.
Bánat fészkel bennem, és őrli szívemet,
Úgy érzem, a bánat rögvest eltemethet.
Nem vonja el figyelmem a nyüzsgő patkánysereg,
Mert most múltam köti le minden figyelmemet.
A múltamé, mely oly sötét és szennyezett,
Mint a ruha, ami rajtam cafatokban libeg.
Bár vétkeimet keményen megtorolták,
Még mindig nincs ember, ki megbocsát.
Hisz mind egyformák, nem hiszik a változást,
Azt hiszik, ki rossz volt, annak jóságot senki nem ád.
Pedig ki tudja, lehet, hogy megváltoznék,
Ha valakitől egy újabb esélyt kapnék.
Esélyt a jobb, a boldogabb jövőre,
Ki tudja, tán megkapom már jövőre!
Addig a cellám vigyázza álmomat,
S barátomnak tekintem patkányokat.
Tőlük kérdezem, hogyan lehetnék más,
Bár válasz nem jön, csak halk cincogás.
Az emberek is cellában élnek,
Csak oly’ vakok, hogy nem veszik észre.
Bezárták magukat egy hatalmas kalitkába,
Egy korlátozott, kopár, boldogtalan világba.
Bűnösnek tekintik, ki fajtáját rövidíti meg,
Ők pedig tönkreteszik a csodás természetet.
Ki legyen hát az, ki megbocsát?
Ki remélhet itt változást?
Nem hiszik el, hogy másnak kéne lenniük,
Mert így egy idő után nem lesz, hol élniük.
Fel sem tűnik nekik a rengeteg gonoszság,
Mit ők követnek el, de mindig másra fogják.
Ily dolgok jutnak eszembe unalmasabb napokon,
S néha a Föld pusztulását is megálmodom.
Meghalnék én, és mindenki más is,
De én boldog lennék, s nem titok, hogy miért is.
Mert akkor szabad lenne legalább a lelkem,
És boldogan szállhatnék fenn, a fellegekben.
A többi bolyongó lelket változásra tanítanám,
Hogy egy másik bolygón az életet jobban vigyázzák.
Nem tudom mennyi idő, mire mindez bekövetkezik,
De ha ez így megy tovább, várnom nem kell sok ideig.
Ha viszont nem vágytok a végtelen, hosszú locsogásomra,
Akkor éljetek máshogy, vigyázzatok a természet ajándékaira!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
