A döntések súlya

„2008. 12. 09.

Ma megint rossz fát tettem a tűzre. Most épp itthon ülök, és várom anyut.

Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik osztálytársammal nagyon összevesztem. Erre ő fogta magát, és legyávázta Katie-t. Én pedig iszonyatosan megtéptem. Alig tudtak lefogni! Megint annál az őrült suli pszichológusnál kötöttem ki. Elkezdett kérdezgetni. Unottan felelgettem az ostoba kérdéseire, végül kaptam tőle egy „házi feladatot”, amit kivételesen meg is csinálok, mert talán utána minden könnyebb lesz. Le kell írnom annak a szörnyű délutánnak a történéseit. Hát lássuk. Várj, még egy fél óra kedves naplóm, csak nem olyan könnyű rászánnom magamat!

Katie fél négy körül ért haza, és nyugodtan kijelenthette volna, hogy ennél rosszabb napja nem is lehetett volna. Aznap minden összejött neki. A rossz jegyek, a szakítás, a cukkolás, és a megaláztatások, amik őt érték. (Persze ezt az osztálytársai mesélték el utólag) Beért a lépcsőházba. Lassan, botladozva haladt felfelé. Azt az egyik szomszédunk mondta, aki épp akkor jött haza. Végül a 2. emeleten kattant a zár a kulcslyukban, és az otthonos kis lakásunk ismét a szeme elé tárult, mint minden nap. Gondolom a szobánkba ment, és ledobta a cuccát az ágyra, mint mindig. Mivel közös szobánk volt, és mind a ketten utáltunk rendet rakni, hatalmas volt a kupleráj, erre emlékszem. Ekkor értem haza. Valamiért nem nézett rám. Végül észrevettem piros, sírástól dagadt szemeit. Nem zavartatta magát, alig vette észre, hogy élek. Kiment a konyhába, és összedobott magának egy szendvicset. Az ebédjével a kezében leült a TV elé, és legalább két órán át nézte. Semmi kedve nem volt tanulni. Aztán egyszercsak megszólalt a mobilja. Sietős léptekkel ment át a szobájába és felvette a telefont. Rikácsolását és kiabálását még a szomszédok is hallhatták. Eztán visszament anya szobájába nézni valami hülye sorozatot, közben megállás nélkül sírt.

-         Mi a baj? – kérdeztem aggódón tőle.

-         Á, semmi ne is törődj vele. Inkább sipirc házit írni! – szipogta Katie, és még egy kis mosolyt is csalt arcára.

Duzzogva mentem be a szobánkba, és egy óra múlva jöttem csak ki.

-         Jelentem parancsnok, kész vagyok. – Fel akartam vidítani, mert láttam, hogy a tévé előtt ülő Katie nincs valami jó hangulatban. – Nem baj, ha lefekszek aludni? De azért majd fél órán belül ébressz fel! És NE felejtsd el!

Parancsoltam rá a nővérkémre, de persze nem tudhattam, hogy ezt az ígéretét kivételesen be is tartka. Katie még utánam kiáltott egy „mindjárt én is megyek”-et, majd becsukódott az ajtó, és én ledőltem az ágyra. Nemsokára álomba merültem, csupa rossz érzés közepette.

Rémalmaimat egy velőtrázó sikoly űzte el. Felültem az ágyban, és még mindig nem láttam magam mellett nővéremet. Felnéztem a falra. Kicsit erőltetnem kellett a szememet, hogy a sötétben ki tudjam venni, hogy hol állnak az óra mutatói. Fél 8 volt. Én pedig 7-kor feküdtem le. Kimentem az előszobába, ahol a hidegtől borsódzott a karom. Az erkélyajtót nyitva találtam, és ki is léptem oda. Már sötét volt. Lenéztem az utcára. Az utcai lámpák fénye kék-zöld karokat, ismerős arcot, és egy vértócsát világítottak meg. Ismét egy sikoly miatt rebbentek szét a madarak a fák ágairól, de a hang ezúttal az én torkomat hagyta el.  Gyorsan kirohantam a lakásból, le a lépcsőn. Az ablakunk alatti placcra futottam, ahol rá kellett döbbennem, hogy az imént nem csak álmodtam, hogy Katie fekszik ott. Egyre több lakó gyülekezett ott a szomszédos házakból, de egyikük sem mert odamenni a testhez. Kivéve engem. Megfogtam nővérem kezét, aki még életben volt.

-         Hugi!... – hörögte.

-         Nyugi, itt vagyok… Nem lesz semmi baj. – A szavak maguktól hagyták el a szám, és én pedig remegtem az idegességtől.

-         Én nem akartam… Vissza szeretném csinálni…

-         Elhiszem… Én is. De miért…? – A mondatot nem tudtam befejezni. Ekkor ugyanis elvesztettem a könnyeim ellen folytatott ádáz küzdelmet, így azok végigfolytak arcomon.

-         Nem akartam… Bocsáss meg. Szeretlek… - A nővéremben már alig volt élet, a szavai alig voltak érthetőek, valamitől azonban hirtelen rémült lett az arca – Kyra, ne engedj el! – görcsösen szorította a kezemet – Jönnek… El akarnak vinni, de én maradni… Fényesek… Engedjenek el! Kyra, na hagyd! Ne…

Zokogtam, amíg elernyedt az eddig görcsösen szorító kéz. Hallottam, amint a halk szívdobogás végleg megszűnik. Tudtam, hogy nővérem megszűnt létezni. Már csak a lelke él tovább. Én azonban semmi fényt nem láttam a közeledő mentőautó villódzó fényeit leszámítva. A lakók végre közelebb merészkedtek. Az ő arcukról is patakokban csordogáltak a forró, sós cseppek. A mentősök segítségével lefejtették az ujjaimat nővérem kezéről. Nem akartam elhinni. Letakarták a holttestet. Anya ekkor érkezett meg. Szeme előtt ködös fátyol, szemei pirosak. Elmondták neki a telefonban, hogy mi történt. Idegesen vezetett, majdnem karambolozott is. A testhez rohant, de mikor elhangzottak az első részvétem -ek, akkor engem ölelt át, és én szerettem volna örökké a védelmező karjai mögé bújni. Néhány óra múlva már csak a füveken lévő vörös alvadt vér emlékeztette a lakókat arra, hogy történt ott valami. Néhány nap múlva pedig egy fakereszt, amit a szomszédok állítottak oda. A kereszten koszorú, alatta számos virág. A koszorú félig-meddig eltakart egy feliratot: Katie Blossworth 1989-2007”

A lány ledobta a tollatt. A napló így is elázott már a könnyektől, amiket írás közben ejtett. A keze is végig reszketett. Ágyára vetette magát, és ismét elaludt. Szörnyű rémálmok gyötörték, megint. Végigálmodta az eseményeket, amiket leírt. Másnap elment iskolába, de mint egy élő hulla járkált szünetben, órákon pedig unottan ült a padban. Majd hazament, és ismét nekiállt naplót írni.

„2008. 12. 10.

Nem tudom, mit vehetnék anyunak karácsonyra. Tavaly nem ünnepeltünk, Katie miatt. Eddig azonban minden évben együtt tettük meg a Nagy Karácsonyi Bevásárló Körutat. Nehéz lesz. És nem az a baj, hogy több lesz a munka, hanem, hogy magányosan fog telni, és hogy nem lesz olyan, mint régen. Nem fogok már többet a tesómtól kapott meglepetésnek örülni, nem fogom már viháncolva díszíteni a fát, mint egykor, mikor még élt.  Nem tudom, milyen lesz nélküle ünnepelni. Remélem, nem fullad kudarcba a karácsonyunk. Tudom, hogy Kat sem szeretné, ha megállna az élet.

Én nem hibáztatom. Nem mondom rá, hogy gyáva volt, mint az a liba. Bár ezt tegnap is leírtam. Szóval, én nem hibáztatom. Akkor megtanultam, hogy az életünk csupán a döntéseinktől függ. Katie hozott egy rossz döntést, és ezzel elvágta a kötelet, ami rövidke élete súlyát tartotta. Hiányzik. Sokszor érzem, ahogy ott van mellettem. Ahogy segít nekem, mikor tanulok. Ha valamit nem értek, csak rá kell gondolnom, ha fájdalmas is. Tudom, hogy a hívásomra rögtön itt terem, és hallom, mintha a fülembe súgná a megoldásokat. Ha rossz napom van, tudom, hogy ő az, aki lelket lehel belém, ha bántanak a barátaim, ő segít nekem megleckéztetni őket.

 A mai napig nem jöttem rá, miket látott, mikor meghalt. Hogy kik vitték magával, örök rejtély marad. Bár talán egyszer én is fogok találkozni azokkal, akik elhurcolták a lelkét.

 Ez a szoba mit sem változott azóta. A ruhái ugyanúgy hevernek ágyán, mint tavaly. Senki nem nyúlt hozzá, és nem is fog. Mert ez az ő szentélye, és ide akármikor visszatérhet, ez otthonos lesz neki. Mindig is idegenkedett a rendtől…

Megint érzem a jelenlétét.

Viszlát, kedves naplóm, hirtelen jött az isteni szikra és van egy jó ajándékötletem!”