Az emlékezés függönyén át látni

(igaz történet alapján)

Sűrű köd ereszkedett Bayville városára. Az eső is szemerkélt. A Nap sugarai akárhogyan küzdöttek is, nem tudtak áthatolni a felhők áttörhetetlen falán.

Amelie Fitzparick épp hazafelé ballagott elködösült szemmel. A 15 éves lány fekete csizmája, ugyanilyen színű zakója, sötét nadrágja és sűrű, barna haja már csurom vizes volt. A temetés sokáig húzódott, de az időjárás nem változott alatta.

A lány egy ruhásbolt előtt haladt el, és hirtelen megállt. A kirakatban az egyik próbababán egy kék kötött pulcsi virított. „Erre gyűjtött hetekig, és már nem kellett volna sok.” Egy forró könnycsepp folyt végig orcáján, melyet libasorban követett a többi.

Egy másik üzletből ütemes zene hallatszott. „Ez volt a kedvenc száma.” A legrosszabb azonban még hátra volt. El kellett haladnia volt barátnője háza előtt. A függönyök behúzva, néhol a redőny is leeresztve. Pedig a szülők otthon vannak, hisz ők autóval jöttek haza a temetésről, így előbb hazaértek, de mióta lányuk elhunyt, teljesen elzárkóztak a külvilágtól. Az udvaron egy fekete spániel nyüszített. Bundájából csurgott a víz. Amelie benyúlt a kerítésen, és megsimogatta a kiskutyát. Hirtelen eszébe jutott, mennyit játszott itt Heidi-vel nyáron. Milyen vidáman szürcsölték a teraszon a hűsítő narancslevet! És milyen vidáman hozta vissza Parkly, a kiskutya a labdáját! A spániel mindig meg tudta nevettetni gazdáját.

Amelie még hosszasan ácsorgott a kerítés előtt, de végül órájára pillantott, és tovább állt. Közel lakott egykori legjobb barátnőjéhez, így néhány perc múlva már otthon volt. Szülei aznap dolgoztak, így a lakás üres volt. Egyedül Juliette, a papagáj volt itthon, de mintha megérezte volna gazdája szomorú hangulatát, meg sem szólalt. Amelie a szobájába ment, és ha lehetséges, még rosszabb lett a kedve, ami nem is csoda, hisz az asztalon közös képek tucatja állt. Volt, amin még kisbabák voltak, és éppen a homokozóban építettek várat. A következő már az óvodában készült a mászókán. A harmadik egy nyári táborban, körülbelül 5 éve. De voltak osztályképek, emlékek közös nyaralásokról, tengerparti fagylaltozós pillanatkép, és még vagy 10 másik fotó.

Heidi többet jelentett neki mindenkinél. Ő volt a testvére, a legjobb barátnője, és az édesanyja is. Mert Amelie szülei nagyon ritkán voltak otthon. Az apa talán havonta egyszer, ha hazanézett, az anya pedig mindennap 8 után ért haza a munkából. Hirtelen furcsa érzés lett úrrá rajta. Most vette csak észre, milyen üresség támadt a szívében. A legtöbb helyet ugyanis Heidi foglalta el benne.

Szinte minden nap minden percét együtt töltötték. Egy osztályba jártak, egy padban ültek, együtt tanultak suli után, együtt jártak edzésre, együtt mentek el korcsolyázni télen, nyáron pedig kocogni. Hétvégén gyakran egymásnál aludtak, filmet néztek. Bár moziba is sűrűn mentek. Együtt dumálták ki az aktuális szerelmeket, ugyanazt a zenét szerették, ugyanaz volt a kedvenc könyvük, a kedvenc állatuk, a kedvenc filmjük. Csak egy különbség volt közöttük. Amelie még élt. Lelke még mindig itt sínylődött, ezen a bolygón.

Ám egy nap valami miatt Amynek előbb kellett hazajönnie, így külön indultak el. Persze ekkor még senki sem tudhatta, hogy a magányosan hazafelé kutyagoló Heidire milyen veszélyek leselkednek. Egy részeg autós száguldozott az utakon, sajnos pont ott, ahol Heidi átment. A kocsi szinte a semmiből tűnt elő. Még sikítani sem volt ideje, már is bekövetkezett a katasztrófa. Az autósnak azonban ez nem volt elég. Mivel nagyon részeg volt, nem állt meg. Heidi ekkor még élt, de a következő pillanatban becsípődött a pólója egy alkatrészbe. Próbált szabadulni, és ekkor csapódott neki a feje először az aszfaltnak. Szerencsétlenségére úgy belegabalyodott az alkatrészekbe, hogy feje ezután föl-le ingázott a kocsi alja és az aszfalt között. Ezeket, a kegyetlenül fájdalmas csapásokat már nem élhette túl, nem kellet ezt a hihetetlenül fájdalmas érzést átélnie. Ez már sok volt a lány testének. Végül az autó egy fához csapódott. Nemsokára nagy szirénázások közepette megérkeztek a rendőrök és a mentők. A felismerhetetlenségig összeroncsolódott lány arcát vére borította. A járókelőket elterelték, hogy ne kelljen látniuk a holttestet. Végül mindenét betették egy feketezsákba. Az édesanya éppen elment a helyszín mellett egy buszon, és látta a feketezsákot, de nem is sejthette, ki van benne. Pedig az ő lánya volt az. A csodaszép, zöld szemű, barna hajú, szép vonásokkal, tökéletes alkattal megáldott kislánya, akit hihetetlen mértékű szeretetben s gondoskodásban nevelt férjével. Mindig törődött vele. Na, nem kényeztette el, mindig arra törekedett, hogy lánya megálljon majd egyedül is a való életben. Heidi kitűnő sportoló is volt. Míg Amelie csak álmodozhatott a sportkarrierről, Heidinek ez megadatott. Mindent megnyert, amit csak lehetett. Ő volt a legjobb szertornászpalánta az egész országban. De sohasem kérkedett ezzel, sőt! Mindig bíztatta, segítette, a többieket. Kedves volt mindenkivel, nem voltak ellenségei. A fiúk szemében elérhetetlennek tűnt, mert szinte tökéletes volt. Mindennek a tetejébe kitűnő tanulónak bizonyult.

Ez futott végig Amelie agyán, majd felpattant, és dühösen indult ki a konyhába. Kifele belerúgott az ajtaja mellett álló könyvespolcba, de ez is csak neki fájt. Ahogy nagy dirrel-dúrral a konyha felé ment, nem hallhatta, hogy a polcról egy tompa puffanás kíséretében leesett egy könyvecske.

Amelie egy tállal a kezében tért vissza. A műanyagban néhány alma volt, és egy kés, hogy meg tudja pucolni. Leült az ágyára, és nekilátott, de aztán észrevette a könyvet. Az első oldalon nyílott ki. Letette az élelmet, majd lassan felkelt, és közelebb ment. „Kinyitja a szeretet”. Olvasta a szennylapon. Ami ugyanis leesett, az emlékkönyve volt. Még ő írta az elejére a szöveget 5.-ben, mikor megkapta kis könyvecskét. Továbblapozott. Azon az oldalon volt Heidi műve. Aranyos kis mesefigurákkal töltötte meg a lapot, és itt-ott egy-egy idézetet is megejtett. Csodálatosan rajzolt. Amelie szeme megakadt az egyik rövid kis mondaton. „Emlékül, hogy emlékezz, ha emlékem már csak emlék lesz!“ Dagadt, vörös szemeiből ismét könnyek törtek elő. Végigfolytak az arcán, és az emlékkönyvön landoltak. A sós cseppek elhomályosították a feliratot. Asztalához rohant. Lesöpörte a kacatjait, beleértve a képeket is, de néhányat megfogott, és darabokra tépet. Felejteni akart, de nem tudott. Heidi képe ott lebegett előtte. A lány szelleme úgy tűnt, nem hagyja a lányt nyugodni. Elege lett.

Kezébe vette a kést, amivel eredetileg almát akart pucolni, és széttrancsírozta kezeit . A forró vér a szőnyegre csurgott, és átszínezte a mintákat egységesen vérvörösre. Tudta, hogy ez már a vég. Bár sötét volt, de mégsem égett a villany. Mikor kezeire nézett, felsikoltott, de mégsem hátrált meg, bár először ezt akarta tenni. Majd hirtelen egyetlen gondolat töltötte meg a fejét: „Találkozni fogsz Vele” Nem Így hát nem kötötte ba a kezét, mert tudta, hogy nemsokára ismét együtt lehet Heidivel, és forróság öntötte el szívét, melynek már nem volt mit pumpálnia az egykor hevesen lüktető erekbe. Az életet adó nedü bemocskolta a képek maradványait, melyek között Amy is feküdt. Kezdett gyengülni. Emlékképek pörögtek előtte. Egész kiskorától. Minden emléke kapcsolódott Heidihez. Végül az utolsó képek. A temetés, ahogy leeresztik a koporsót. Ahogy majd őt is Heidi mellé fogják ugyanígy eltemetni. A gyászbeszédet mondó édesapa, aztán hazafelé a pulóver, a zenei cikkeket árusító bolt, Parkly, és végül a fényképek. Az emlékkönyv, benne a rajz. És utoljára kinyitotta szemeit. Heidit látta. Ahogy felé nyújtja kezét. Erőtlenül próbált mozogni, de ekkor már nem volt rá szüksége. Szelleme elhagyta a földi porhüvelyét, és kézen fogva indultak el egy másik világ felé. Élet és halál egyé vált két igaz barátnő találkozásának órájában. Az esti harangszó egyenletes kongását egy édesanya sikolya zavarta meg. Egy édesanyáé, aki hazaérve azzal szembesült, elvesztette azt, aki a legtöbbet jelentette neki. Egy anyáé nem tudja, hol rontotta el. Talán ott, hogy nem törődött Isten ajándékával? A vérben térdepelve vette elő mobiltelefonját, és kihívta a mentőket, bár tudta, hogy vége.

A szoba sötétségét többé semmi nem törhette meg. A holmik fel lettek ugyan takarítva, de többé senki sem lépett be a szobába. A szobába, ahol egykor két barátnő együtt szórakozott, és viháncolt. Két lány, akik egy másik világon ott folytatták a mókázást, ahol abbahagyták.

Nem tudni, mennyire tartották szemüket családjukon és barátaikon. Vajon látták-e, hogy milyen sokan eljöttek a temetésükre. És vajon látták-e ők ketten, hogy padjukon egy egész évig minden nap égett néhány mécses?

Szurkoltak-e egykori osztályuknak, mikor minden osztálytársuk leérettségizett és lediplomázott? Tudják hogy mindkettejüknek született egy kistestvére? Bár egyik szülő sem akart soha többé gyermeket nevelni, de végül pótolniuk kellett az űrt, ami a lányaik elvesztése okozott, bár emlékük soha nem felejtődött el. Képük ugyan le lett véve minden falról, hogy majd akkor kerüljön fel, amikor a picik már nagyobbak lesznek, és megértik, mi történt. Vagy akkor, ha a szülők már nem emlékeznének egy apró részletre.

És hogy mi történt az emlékkönyvvel? A gyilkos könyv lapjain lévő rajzokat teljesen eltűntette az életet adó nedű. Csupán egy lapja maradt ép. Az utolsó, ahol nyitva volt.. A feliratot szintén Amelie írta oda, mikor megkapta az emlékkönyvet: „Bezárja az emlékezet”