Védelmező
Vihar tombol, a szél viharzik,
Felhőkből az eső ömlik.
Még kinn vagyok, kinn messze,
Irtóztatva állok, elkeseredve.
Szánalmas pillantások kísérnek,
A házak ablakából kémlelnek.
Ázottan megyek, meg nem állok,
Magamban 500x kiálltok.
Fejem zúg, csak rémképeket látok,
Csak a szívverésem, csak ez mit hallok.
Lábaim remegnek, már nem bírnak el,
A földre esek akár egy üres veder.
Kúszva haladok tovább, ők csak néznek,
Állnak a tömegben, nem segítenének.
Félnek hozzám érni, félnek a haláltól,
Rettegnek a gyors elmúlástól.
Én is félek, rettegek magamtól,
Fáj, hogy nem szabadulok a bánattól.
Engem csak egyvalaki vehet magához,
Ki csatlakozni akar a halál forgatagához.
S ekkor egy kéz érinti arcomat,
Erősen megszorítja karomat.
Felhúz a mélyből, s nem ereszt,
Megölel és egy gyenge mosolyt, megereszt.
Megkapaszkodom s Ő felemel,
Karjaiban egészen házáig cipel.
Ott leültet, majd meleg ételt rak elém,
Aztán betakar, s féltve pillant felém.
De nem szól semmit, csak hallgat,
Majd ágyba fektet, s lassan elaltat.
Még érzem, ahogy óvatosan mellém fekszik,
Védelmezően átölel s Ő is, elalszik.
|