A nevem Hestia Menelaos, 1020 évvel ezelőtt születtem Athénban. Szüleim szegény emberek voltak, mégis rengeteg gyerekük volt. Családom a legkevésbé sem érdekelt, ezért nem tudom, hányan is voltunk testvérek.

A nyomornegyedben éltünk, már ha azt a napról napra tengődést életnek lehet nevezni. Egész nap a negyedben, a romos házak között játszottam a többi gyerekkel, éltem a gyerekek gondtalan életét egészen tizenhárom éves koromig.

Egy napon szüleim eladtak egy emberkereskedőnek. Addig nem tudtam, miből tudnak minket úgy ahogy eltartani, de akkor rá kellett jönnöm az igazságra. Hiába tiltakoztam az ellen, hogy elvigyenek, erősebbek voltak nálam és leütöttek. Mikor magamhoz tértem egy szekér hátuljában feküdtem összekötözve, és még pont láttam a felkelő napot, ahogy kibukkan Athén városa mögül.

Estére megálltunk és leráncigáltak a szekérről, hogy megvizsgálják az árut, amit Athéni körútjuk során szereztek be. Négy szekérnyi nyomornegyedből származó gyerek sorakozott fel a tábortüzek körül, szemem sarkából még láttam, ahogyan a lovasok leszállnak a nyergekből, hogy megpihenjenek. Az éjszakát a szabad ég alatt töltöttük, cseppet sem szabadon. A koszos kölykök között felfedeztem néhány barátomat és néhány ismerős arcot. Lehangolt a tudat, hogy a nyomornegyedben élő felnőttek csak azért csináltatják fel magukat, hogy legyen mit eladni. Akkor megfogadtam, hogy ha valamilyen csoda folytán megmenekülök az emberkereskedők markából, többet nem megyek vissza Athénnak a környékére sem, nem hogy a szüleimhez.

Hetekig utaztunk nyugatnak, közben állandóan lestem hogyan tudnék megszökni, de az őrök egy pillanatra sem feledkeztek meg feladatukról, látszott rajtuk hogy nem ez az első és utolsó ilyen munkájuk.

Egy faluban végül sikerült megszöknöm, több társammal együtt. Egy éles cserépdarabbal elvágtam a köteleinket és amint szabadok voltunk futottunk az erdőbe, ahogy csak a lábunk bírta. Órákkal később fedezték csak fel hogy megszöktünk. Éjjelre egy barlangban húztuk meg magunkat és már hajnalodott, amikor kutyák csaholását és lovak patáinak zaját meghallottuk. Menekültünk tovább, de a kutyák és a lovasok egyre közelebb kerültek hozzánk. Szétváltunk, hátha több esélyünk lesz megmenekülni, mint együtt. Társaimat sorra kapták el, messziről hallottam a kiáltásaikat, hogy megvan egy újabb szökevény. Nem álltam meg egy pillanatra sem, mert a kutyák már engem üldöztek, egyre közelebb kerültek hozzám. Egy gyors folyású folyó állta utamat, aminek a partján egy döglött félig lebomlott hatalmas szarvas feküdt. A legyek fekete felhőként vették körül a romló tetemet, én mégis ösztönösen odarohantam és az éles cserépdarabbal, amit még mindig a kezemben szorongattam, felhasítottam az állat gyomrát, ami könnyen ment. A víz és a bomlás kikezdte a bőrt, a húst és az inakat így könnyű dolgom volt. Bebújtam a bűzös gyomorba és igyekeztem úgy visszarakni mindent, hogy ne látszódjon ki semmim. A kutyák hiába csaholtak a döglött tetem körül, elveszítették a nyomomat. Amikor az emberkereskedők odaértek hiába kutatták át a környéket, nem találtak semmit. Egy apró résen keresztül láttam, hogy minden gyerek ott sorakozik a parton azok közül, akik velem menekültek el. Egy teljes napot töltöttem az állatban, mire összeszedtem a bátorságomat és kimerészkedtem belőle. Az emberkereskedők kutyástul mindenestül már rég tovább álltak, gondolom lemondtak rólam és inkább tovább haladtak célállomásuk felé. Miután órákig áztattam magam a folyóban, hogy a bűztől megszabaduljak, útra keltem és évekig kóboroltam a világban.

Lopással szereztem meg mindent, amire szükségem volt, ruhát, élelmet. Többnyire az erdőkben húztam meg magam, a városokba, falvakba csak lopni jártam be, és gyorsan tovább is álltam. Északon végül ismét láthattam a tengert, de ez nem az a szép kék volt, mint amihez hozzászoktam délen, hanem szürkésebb, hidegebb. A közeli halászfaluban megtudtam, hogy nem sok hajózásra van egy másik földrész is. A falu férfijai akkor indultak oda át, hogy kereskedjenek az ottani emberekkel. Némi ellenszolgáltatásért átvittek magukkal a hajónak alig nevezhető csónakon. Húsz éves koromra régen megtanultam, hogy szép vagyok, a férfiak megnéztek, valahányszor megláttak. Egy idő után nem csak lopással szereztem meg, amit akartam, hanem a testemmel is.

Miután partot értünk elváltam tőlük és folytattam vándorló életemet, amíg elérkeztem egy Bloodforrest nevű faluba. Egy impozáns villában kértem menedéket éjszakára, de a ház ura, Raymond éppen eléggé dühös volt új tanítványára, Agatha Ravenna Moonra. Pechemre Agatha megharapott és Hannah-val, egy másik, idősebb vámpírnővel majdnem megölt, kiszívta a véremet. Raymond vámpírrá tett, a tanítványa lettem. Kezdetben sokat martuk egymást Agathával, de végül összebarátkoztunk.

Körülbelül száz éve lehettem vámpír, amikor elhagytam mesteremet, és a saját utamat kezdtem járni. Bejártam Európát és később Ázsiát is, több száz évig vándoroltam, hogy tudásomat bővítsem, új vámpírokat ismerjek meg és tanuljak tőlük, ha éppen nem kinyírni óhajtottak. 1400-1500 között egy vámpír háremében tengettem napjaimat, önként csatlakoztam Raphaelhez. Még annak idején Agatha felkeltette az érdeklődésemet az ilyesmi iránt, és megfogadtam, hogy egyszer kipróbálom, milyen egyetlen férfitől függni, kielégíteni vágyait, és utána a hárem többi hölgyével hancúrozni.

Mikor meguntam ezt a tétlen életet, száz év után ismét barangolni kezdtem a világban, egy ideig Velencében éltem, kurtizánként kerestem meg a pénzt az életkörülményeimhez, mert szerettem jól élni, túlságosan is elkényeztetett mesterem, Raymond mindennel felszerelt villája és az ottani szolgák, na meg a háremélet később Raphaellel. Szerettem ezt a várost, főleg a züllöttebb részeit, ahol könnyedén leltem prédára. Persze ide is betört az inkvizíció, a züllöttséget nem nézte jó szemmel az egyház, sajnálatomra. Költöznöm kellett, mikor híresebb lettem, mint szerettem volna, és név szerint kerestek, egyik vendégem személyleírása alapján.

Hamar Amerika felé vitt az utam, imádtam az ottani szabadabb gondolkodású embereket. Az ottani vámpírharcok hidegen hagytak, mégis belekeveredtem, akaratomon kívül. Beleszerettem egy akkor már kétezer éves vámpír nőbe, aki mint kiderült egy kastélyúrnő volt. Sok mindent tanultam tőle, amikor éppen nem a kastélya ügyeit intézte, és nem csak az ágyban láthattam viszont. Sajnos a kastélya lakói, a vámpírok akiket védett ellene fordultak és átadták a kastélyt és minket, akik mellette kiálltunk egy erősebb vámpírnak és klánjának. A túlerővel szemben semmi esélyünk sem volt. Évtizedeket töltöttem rabságban, általában a vámpírúr ágyában. Akkor értettem meg főleg Agathát, aki halandó életében szenvedte el ugyanezt. Végül sikerült megszöknöm, miután megöltem azt a vadállatot. Szárazra szívtam, miközben kedvét töltötte velem, annyira nem figyelt oda, hogy mit művelek vele, csak amikor már gyenge volt hozzám képest. Elmenekültem, azt sajnos nem tudom, mi történt a szeretőmmel.

Európába nem mertem visszatérni, túlságosan is jól ismertem a tanácstagok igazságszolgáltatását… volt egy olyan érzésem, hogy avatott kétezer éves kastélyurat ölni nem éppen legális mindennapi buli. Délnek vettem hát utamat, New Orleans akkoriban nagyon vonzott, ott húztam meg magamat negyed évszázadra, és csak akkor hagytam el, amikor feltűnővé vált a fiatalságom. Az ott töltött évek alatt megismertem egy japán szamuráj vámpírt, akit agyon piszkáltam azzal, hogy tanítson meg a karddal bánni. Mindig szerettem újat tanulni, annak idején Agathát is ezzel kergettem az őrületbe, amikor Raymond éppen nem volt a közelben, hogy őt szekáljam ki vele a világból. Szegény párának így nem volt más lehetősége, hogy megszabaduljon tőlem, mint hogy kénytelen volt tanítani. Alig néhány száz éves volt, az erőm messze nagyobb volt, mint az övé, de nem akartam erővel kényszeríteni. Mire elváltak útjaink és New Orlieanst magam mögött hagytam, már egészen jól forgattam a kardot, és nyaggatásaimra csinált nekem is egyet. Ezt mindig magamnál tartom.

Tanítványom akadt egy pár, álltában inkább a hormonjaim után választottam ki őket, hogy társaim is legyenek néha az éjszakákban… Jelenleg egyikkel sem tartom a kapcsolatot, de tudom hogy élnek, és hogy életképesek.

Hiába éltem viszonylagos „nyugalomban” Amerikában, - néha azzal ütöttem el az időt, hogy vámpírokba kötöttem bele, lehetőleg erősebbekbe és néha alig éltem túl a találkozásokat… - mégis vágytam haza, Bloodforestbe. Most visszatértem, és csak reménykedem benne, hogy nem fog emlékezni rám a vámpírtörvényeket betartó aktakukac brigád. Jelenleg ezer éves vámpír nő vagyok, a halandó életemet nem szoktam számon tartani. Alig két nappal Agatha vámpírrá válása után születtem újjá, és egy percét sem bántam meg, még a rabság idején sem.

Magabiztos nő vagyok, pedig mielőtt vámpírrá váltam volna, olyan voltam, mint az űzött vad. Akkoriban sem bíztam senkiben, és a bizalmat most is, ezer év után sem nagyon szoktam ingyen osztogatni. A gyerekektől irtózom, főleg mert arra emlékeztetnek, amit a gyerekkereskedők karmaiban átéltem. Akadt persze egy kivétel, Aby, Agatha első tanítványa. Eléggé lobbanékony a természetem, de az ezer év alatt sikerült némi önkontrolt magamra szednem, így már nem ugrok neki bárki torkának.

160 cm magas vagyok, régen hosszú aranyszőke hullámos hajam volt, de az emberek tudományának hála mostanában vállig érő egyenes feketére festett hajam van. A szemem színe szürke, és a testem domborodik eléggé ott, ahol kell…. Szeretem az olyan ruhákat, amik alig takarnak, így nem kérdéses senki előtt, hogy mit is rejt a ruha…